Conflicts

Zenével jobb! :D

Szeretnélek megkérni titeket aranyoskáim, hogy hagyjatok véleményt a rész alján,mert így nincs sok értelme írni. Puszi. :3

Egy ronggyal a fejemen feküdtem a padlón és Mark eléggé az aurámban volt.
-Aaaa... szétrobban a fejem. -nyöszörögtem- Mi történt?
-Kigáncsoltalak, elestél és beütötted a fejed, elájultál és... -hadarta a dolgokat.
-Mark lenyugodnál? Olyan vagy mint egy Duracell nyuszi. -ezen a kijelentésemen felnevetett- És nem akarsz a 100 kilóddal leszállni rólam?
-Látom a humorod az megvan. Tudod nagyon gyönyörű vagy amikor a halálodon vagy.
-Ó,igen? -bokszoltam vállba.
-Igen.
-És mennyire? -vonogattam a szemöldökömet.
-Hát ennyire. -és száját az ajkaimra tapasztotta.

Nagy,puha szájával bekebelezte ajkaimat. Ez volt az a pillanat,amikor azt lehetne mondani,hogy megszűnt a világ körülöttünk. Ilyenkor lehet,hogy egy kívülálló azt mondaná,hogy rózsaszín felhők vesznek körbe és szivárvány meg pónik vesznek körbe. Hát nem! Ez nem egy Barbie mese! Csak ilyenkor nem érzékelsz semmit a külvilágból. Mark levette száját az enyémről,ezzel megszakítva csókunkat. Gondoltam csak a levegőhiány miatt,de nem!
-Hope én... sajnálom. -állt fel- Nem akartalak letámadni és... bocsáss meg. -sétált el előlem.
Ez most mi volt? Még csak két napja ismerem. De akkor is forr a levegő köztünk. Nem is csúnya és nagyon jól csókol. Ezekkel az érzelmekkel sétáltam oda a földön kuporgó fiúhoz.
-Hope én tényleg nem tudom mi ütött belém. -magyarázkodott még mindig.
-Kuss már! -mordultam rá és ajkainak támadtam. Ölébe ültem és közelebb húztam magamhoz. Meleg kezét  gerincemen végigvezette,amitől a hideg futkosott a hátamon. Kezei egészen fenekemig lecsúsztak és belemarkolva vont még jobban magához. Belemosolyogtam csókunkba,mire ő hátradőlt és elterültünk a padlón. Zihálva váltunk el egymástól és a másik tekintetét fürkésztük.
-Szeretlek. -adtam a puszit a szájára és fejemet a mellkasára hajtottam.
-Én is. -tette kezeit a derekamra.
Lassan szemhéjam elnehezedett és lehunyva elaludtam.

Mark suttogására ébredtem.
-Hope,kelj fel. Hajnali 1 óra van.
-MI? -tértem magamhoz egyből.
-Igen és jobb lenne mennünk. Már éreztem,hogy remegsz és tuti fázol.
-Igazad van. Akkor megyek átöltözni. -pusziltam meg arcát és óvatosan lemászva róla a pólómmal elindultam az "öltöző" felé. Ruháimat magamra kapkodtam. Kint a tükör előtt egy gyors hajigazítás után indultam is az ajtó felé,ahol Mark várt.
-Szerinted ilyenkor hányan nézik,hogy hogy áll a hajad? -tette fel azt a kérdést amit csak egy fiú nem ért.
-Ezt te nem érted! -tettem kezem a vállára és jelentőségteljesen belenéztem .... szemeibe.
Mikor Harryék háza előtt a búcsú pillanata következett nem tudtam mit csináljak. Lehajtott fejjel próbáltam a cipőmet vizslatni,ami a kevés fény miatt lehetetlen feladat volt.
-Akkor szia Mark. -motyogtam.
Mark csak államnál fogva felemelte fejemet és csókot lehelt ajkaimra.
-Szia Hope. Majd még beszélünk. Szép álmokat. -nyomott egy utolsó puszit hajamra és elment.
Belépve a házba a korom sötétség fogadott. Bár mit is gondoltam,ilyenkor ép eszű ember alszik és nem egy találkáról érkezik haza. Haza... ez már az otthonom. Igen. Én itt lakom. Gondolkozásomat egy nagyobb fénykitörés és egy emberi alak zavarta meg.
-Ki volt ez? -szegezte nekem a kérdést Louis teljesen komoly arccal,ami megrémített.
-Csak egy barátom. -mondtam és kulcsomat a kis szekrénybe tettem.
-Azt mondtad nem ismersz senki Angliában. -fogta meg csuklóm Louis.
-Igen. Vagy is...
-Megismétlem még egyszer. Ki volt ez a srác? -szeme dühvel volt teli,ami engem teljesen megrémisztett. Még sosem láttam ilyennek.
-Louis nem tartozom neked magyarázattal. És engedj el kérlek. -mint ha a falnak beszéltem volna másik csukló is megszorította és a falnak lökött.
-Azt hiszem nem értetted. Tudni akarom ki ez! -emelte fel hangját és csuklómat már nem éreztem szoritása miatt.
-Louis ez fáj. -kezdtek a könnyek a szemembe gyűlni.
-Addig nem engedlek amíg nem válaszolsz. Halljam! -szinte már ordított velem. Lábaim megrogytak és összeestem volna,ha a vicces fiú nem ránt vissza csuklómnál fogva. Egyre jobban üvöltözött amitől én még jobban sírtam. Kisebb nyugodtság fogott el,amikor egy ismerős hangot és a tulajdonosát véltem felfedezni a lépcső tetején.
-Louis azonnal engedd el. -rontott barátjának Harry.
Kisebb dulakodás alakult ki kettejük között,aminek szemtanúja voltam. Amikor pici hatásszünet volt minden erőmet összeszedve álltam Harry elé és pofoztam meg Louis. Mint ha meg se kottyant volna neki arcvonásai ugyan olyanok maradtak és izmost karját meglendítve pofozott vissza,aminek hatására a földre estem. Harry  nem tétlenkedett,rögtön neki rontott a fiúnak. Nem sokáig tudták gyepálni egymást,mert a maradék három fiú is megérkezett. Liam Louis,Niall meg Harry fogta le és vonszolta odébb egymás közeléből. Engem két erős kér ragadott meg és kapott ölbe. Zayn volt az a bizonyos személy,aki kezében tartva engem hagyta el a lakást és rakott be kocsijába az anyósülésre. Beindította a járművet és elindultunk...

Mikor lefékezett a kocsi egy hatalmas épületet láttam,amin a HOSPITAL felirat világított pirosan. Csak másodpercekkel később jutott el a tudatomig,hogy ez egy kórház! Utálom a kórházakat! Tuti be nem teszem oda a lábam! Zayn kinyitotta az ajtómat és megszólalt:
-Gyere Hope. -csak ennyit mondott.
-Én oda be nem teszem a lábam! -mutattam az épület felé. Nagyon nem hatotta meg tiltakozásom,mert kikapott a kocsiból és mint ha egy zsák lettem volna dobott át a vállán. Lábaimat lefogta,ezáltal a rugdosás kilőve. Kezeimmel hátát ütöttem,de nem eresztett.
-ENGEDJ EL, DE AZONNAL -üvöltözésemre mindenki aki a kórház aulájában volt felfigyelt. -NEM HALLASZ ZAYN? TEGYÉL MÁR LE!
-Elnézést szóljon kérem egy orvosnak. Gyorsan. -mondta alig hallhatóan a recepciósnak Zayn,de persze meghallottam.
-NEM KELL ORVOS! ZAYN TEGYÉL LE!
-Uram kérem tegye az ágyra a kisasszonyt. -mondta egy fehér köpenyes férfi,akin kívül még kettő pasas érkezett egy ággyal.
Zayn letett az ágyra. Gondoltam majd gyorsan meglépek,de a számításaimat keresztül húzta a kettő férfi,akik szíjakkal az ágyhoz rögzítettek.
-ZAYN MALIK EZT MÉG MEGKESERÜLÖD. MAGUK MEG ENGEDJENEK EL! -üvöltöttem.
További tombolásomat egy éles fájdalom akadályozta meg,amit a nyakamban éreztem. Egyre kevesebbet érzékeltem a körülöttem lévő világból,mígnem minden elsötétült.

Hatalmas fejfájással ébredtem. Szemeimet kinyitva egy zöld csempékkel borított szobában találtam magam. Egy fehér paplanos ágyban feküdtem. Zöld csempe... fehér ágynemű... EZ EGY KÓRHÁZ! -jutott el a tudatomig. Már jártas voltam az ilyen helyeken,mert anyukámnak volt pár műtéte. Én még sosem voltam kórházban és nem most akartam elkezdeni ide járkálni. Az ajtó nyitódott és drága barátom lépett be rajta.
-Kérlek ne haragudj,de dühkitörésed volt és be kellett nyugtatózni. -mentegetőzött.
-Zayn most azonnal el akarok innen menni! MOST! -nyomatékosítottam az utolsó szavacskát.
-Rendben csak szólok az orvosnak. -mosolygott.
-Addig nyugodtan kiköthetnél. -förmedtem rá.
-Nem lehet. Sietek vissza. -és el is hagyta a kis szobát.

A kocsi lefékezett a ház előtt és elfogott a félelem. Nem tudom hogy fogok ezek után Louissal egy légtérben meglenni.
-Nem lesz semmi baj. -ölelt meg- Remélem!
-Én is. -néztem le csuklóimra ami véraláfutásokkal volt tarkítva.
Belépve a házba síri csönd fogadott. Ez nekem nagyon gyanús.
-Srácok megjöttünk. -kiáltott Zayn,majd mikor rálátást nyert a nappaliban gyülekező kis társaságra megtorpant.
-Zayn mi a... -nem tudtam befejezni,mert én is ledöbbentem. Zayn elém állt és egy "Basszus" kíséretében meredt a nő szemeibe.