New News

A szívemhez nőtt: Little Things

Hope

Vonakodva, de elhagytam a hatalmas nappalit és a fiúkat Rose-ra bíztam. Be kell valljam, eléggé megrémisztett ez a lány... khm... nő, de csak meg kell ismerni, biztos jó fej… azt hiszem…
Hangtalanul osontam be a szobámba, bár nem tudom ez mire volt jó, de élvezetes ninját játszani. Ágyamba fészkeltem magam és laptopomat ölembe vettem. Skype-ra fellépve kerestem a csajokat, de nem láttam őket. Ellenben érkezett egy híváson, mégpedig Marktól. Rákattintva a zöld gombra bevillant képe a monitoron.
- Szia Hope! Már vártalak. Hogy vagy?- kezdte kedvesen.
- Szia Mark! Hát... kicsit fáradt vagyok. És te?- sóhajtok. Olyan messzinek tűnik a tegnap előtti éjszaka, mintha már ezer éve történt volna.
- Én is, de mi baj? Olyan furcsa vagy. Miért dugdosod a kezed? És az ott egy folt a szemed körül?! Mi történt?
- Nem... semmi nem történt. Meg csak a fény vetődik másképp az arcomra.- szedtem össze az első magyarázatot, ami használhatónak tűnik. A „legurultam a lépcsőn” elég érdekesen hangzana…
- Hope nem tudsz átvágni, mutatsd csak a kezeidet!- parancsolt rám.
- Hát jó... tessék. - mutattam fel a bekötött csuklóimat.
- Ja, és még ez is. - mentem el a kamera elől a fürdőbe, és egy vizes ronggyal letörlöm a kb. 1kg alapozót a szemem környékéről. Visszasétálok és beülök a kamera elé. Látom, ahogy Mark szemei elkerekednek, szája tátva marad a látványtól és kezei ökölbe szorulnak. A kínos csöndet én töröm meg egy halk köhögéssel, aztán mentegetőzéssel.
- Semmi komoly, már nem is fáj. - hazudtam a szemébe.
- Ezt ki művelte veled?! - úgy látszik, nem hatotta meg amit mondtam.
- Mark, kérlek! Ne reagáld túl. - kérleltem szépen.
- Nem Érdekel! Egy nevet akarok hallani! - üvölt rám. Őszintén megijedtem egy pillanatra, de a másikban máris a könnyeimmel küszködtem. Eszembe jut, mit tett…
- Louis... Louis volt! Most boldog vagy? - förmedek rá már sírva.
- Indulok! Oda megyek és megverem!- jelentette ki határozottan, és már indult is volna meg, amikor válaszoltam.
- Ne, kérlek! Elég nagy lecseszést kapott így is és most mindenki utálja! Kérlek Mark, nem kell ide jönnöd. Megvagyok! A többiek vigyáznak rám.
- De akkor legalább meséld el, hogy történt. – sóhajtott, és rosszallóan csóválta a fejét, de lenyugodott, és ez a lényeg.
- Rendben.

~2 órával később~

Markot sikeresen lecsillapítottam, de azt monda, hogy holnap el kell mennem vele egy vacsora, hogy biztos lehessen abban, nincsen semmi bajom. Már csak a lányokat várom, de sehol senki. Épp léptem volna már ki, amikor Sam megjelent és felhívott.
- Szia Sam! Jókor írsz, már pont mentem volna. Mizujs?- dobódom fel barátnőm látványától. Hiába, egy csomó ideig Markkal lelkiztem, már kezdett egészen nyomott hangulatom lenni- nem is beszélve a Rose-zal való… ööö… érdekes megismerkedésről.
- Szia! Nagyon sietek, de csak annyi, hogy szombaton délután 2-kor landol a gépünk Londonban. Majd meg beszélünk. Szia! - és bontotta a vonalat.
- Hát… oké.
Pár perc gondolkozás után jutott el a tudatomig, hogy ma csütörtök van, ami azt jelenti, hogy már csak két nap van szombatig... A laptopomat biztonságban leraktam- nem olcsó mulatság-, és izmom szakadtából (ha már a torkom szakadtából ide nem illik) szaladtam lefelé a lépcsőn, ami leginkább egy őrjöngő elefántcsordára emlékeztethette a lentieket.
- Szombaton jönnek a csajok! - kiáltottam el magam, nem figyelve arra, hogy ki van a nappaliban.
- Kik? - szólt cinikus hangon Rose, és ahogy szemeit rám emelte komolyan olyan érzésem támadt, mintha villámokat szórt volna rám. A többiek is ott ültek, de csak értetlen fejeket vágtak. Harry volt az, aki egy perc után a homlokára csapott. Gondolom, eljutott az agyáig, amit mondtam. Rose persze azonnal felfigyelt Harry heves reakciójára.
- Harry, hány évesek ezek a lányok? - tette fel a kérdést Rose.
- Na nemár! - háborodott fel az előbbi kérdésen a göndörke.

~Jessie szemszöge~

Iphone-omat a fülemhez emeltem és vártam a kicsöngéseket. Már most majd’ felrobbanok az izgalom miatt, de türtőztetem magam. Már a 3. csengés is elhangzott, de még mindig nem vette fel drága bátyjám. Számat rágva vártam, és az 5. csöngésnél végre tudatosult benne, hogy ha hívják az embert, illik felvenni.
- Szia prücsök! Mizujs? Hogy vagy?- feleli vidáman.
- Bátyus pénteken érkezem hozzád! – üvöltöm még nála is boldogabban a telefonba.
- Ugye örülsz? - vigyorogtam, bár nem láthatta.
- Persze hogy örülök, de hogy-hogy most jössz?
- Mert anyáék elmennek romantikus kikapcsolódásra és engem lepasszolnak valahova. És inkább hozzád megyek, mint nagyiékhoz. - kuncogtam.
- Így már értem. És hányra jössz?
- Hát minél hamarabb, hogy több időt töltsünk együtt.
- Rendben, akkor gyere délelőtt és elmegyünk ebédelni valahova. - itt a szappanoperákból jól ismert hatásszünet következett.
- Meg persze bemutatok neked valakit.
- Nemáááááár! – visítok eszeveszetten. Többen felkapják a fejüket, de miután megállapították, hogy egy jöttment idiótával van dolguk, odébb álltak.
- Van barátnőd?
- Hát még nem, de egy nagyon kedves barát. – szinte látom, ahogy elvörösödve mormog. Nagyon édes.
- Akkor majd segítek, de most megyek, mert Kitty itt nyaggat engem. Szia!
- Szia!