Végre eljött ez a pillanat is!A repülöröl szàltam le.Kicsit nagy volt a forgalom.A csomagomat átvettem,és kiléptem az ajtón.4 év tervezgetés után végre lábam Anglia földjét èrinti.A nap melegen sütött,de az esös idöjárás miatt hüvös volt.Elképesztö,hogy nyár van és ilyen az idö...ár most hiányzik Amerika.Rengeteg ember volt a reptéren.
Próbáltam kitalálni a tömegböl és taxi fogni.Pont várakozott egy a közelben, ahoz oda siettem.
Egy fiatal fiú volt...gondolom korombeli.(Mellesleg helyes is volt.)Szó nélkül kiszált a kocsiból és a csomagjaimat berakta a csomagtartóba.Én addig beültem az anyósülésre.Beszált,beindította a kocsit és megszólalt:
-Hova parancsol a kisasszony?
-Hope,és ide....-mutattam neki a cetlit,amire a szállásom címét írtam.
-Elnézést kisasszony...vagy is Hope,de ilyen utca nincsen!!!
-Hogy mi?-kicsit felemeltem a hangom.
-Ilyen cím nem létezik,sajnálom.-és visszanyújtotta a cetlit.
-Ezt nem hiszem el...most mit fogok csinálni?-kezdtem sírni.
-Shhhh...-ölelt meg.
-Köszönöm.-mosolyogtam és letöröltem könnyeimet.
-Amúgy Mark vagyok.-ráztunk kezet.
-Akkor már csak egy választásom van...egy próbát megér.-és utolsó esélyként egy másik cìmet adtam meg.
Markkal egész úton beszélgettünk,és jobban megismertük egymást.Mikor megálltunk számot cseréltünk,megadta a twitter nevét és segített kivenni a csomagjaimat.
-Ha bármiben segíthetek,akkor csak hívj!-kacsintott és megölelt.
Vsszaült a kocsiba és elhajtott.
"Legalább van már egy ismerös itt Londonban."
...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése