Miután Mark mint egy őrült haza vezetett, otthon kicsapta a balhét. Üvöltözött, engem hibáztatott mindenért és Louis-t szidta - bár ha ez még nem lett volna elég, választás elé állított! Választanom kellett Louis és közte. Mivel haboztam válaszom adásakor - nem is akartam rá válaszolni, sőt nem is tudtam volna mert magam se tudtam mi a válasz - fogta a kulcsát és pénztárcáját, majd elrohant otthonról. Jessie mindennek szem és fültanúja volt, bár Mark beküldte a szobájába, de ő leskelődött! Miután elment összeomlottam idegileg. Ez már túl sok volt nekem. Jessie volt az, aki nyugtatgatott és egy forró csoki társaságában kiönthettem neki a szívem. Elmeséltem mi történt este. Louis megcsókolt. Még mindig beleremegek amikor rágondolok. És a verekedés, meg a hazaút! Elmondtam neki az elhatározásom, bár nem tartotta egészen jó ötletnek, de megértette hogy most egy kis nyugalom kell nekem! Szóval így történt, hogy hajnalban az első géppel hazarepültem. És így lyukadtam ki nagymamámnál. Mivel nem szerettem volna, hogy szüleim értesüljenek arról, hogy már nem Anglia utcáit koptatom és ott élvezem a nyaramat így csak nagymamámra számíthattam. Ő mindig is ott volt nekem a nehéz helyzetekben. Amikor minden összeomlott Ő segített felállni és újrakezdeni mindent. Mindig is Ő volt és Ő lesz a példaképem. Amikor nagyapa meghalt Ő nem adta fel és tovább élte életet, bár mondhatni egyedül de a barátai és családja mindig vele volt.
Olyan békés ez a környezet. A régi időket eleveníti fel. A nappaliban a tv halk zúgással játssza le a sokadik részű sorozatot. Nagymama békésen szunyókál az előttem lévő fotelben. Figyelmesen tanulmányozom minden kis részletét. Az ősz, göndör haja rendezetlenül hever a párnán. Arca békés és gyönyörű. Még az a rengeteg apró ránc se tudja elrontani az összképet.
Amikor idejöttem elmondtam neki mindent! Teljesen össze voltam törve, nyugtatót kellett bevennem mert nem tudtam lenyugodni és nem bírtam abbahagyni a folytonos sírást. A napjaim jórészt gondolkodással teltek. Azon agyaltam, hogy tényleg jó döntés volt e az h elhagytam Őket és, hogy megpróbálok túllépni a londoni eseményeken. "Talán így a legjobb! Túl kell lépnem rajtuk. Időt adjak nekik és magamnak is egyaránt hogy elfogadjam, új korszak köszöntött be...."
Lassan felállok és kinyújtóztatom elzsibbadt végtagjaimat. Nagyi ugyan olyan békésen alszik ahogy ezelőtt is kb egy órával. Elé lépkedek, majd karját simogatva ébresztgetni kezdem. Nincs semmi reakció. Ez fura! Kicsit erősebben megrángatom a karját, de mégis úgy, hogy ne fájjon neki! Még most se ébredt föl! Hangosabban szólok neki és már szinte rángatom. Teste élettelenül lehullani a fotelből, és már a földön fekszik. Letérdelek és pulzusát kezdem vizsgálni.... de semmi! Sírni kezdek és rángatom - hátha ezzel magához fog térni....
- Hope. Ébredj. Csak álmodtál. - nagyi hangját hallva kipattannak a szemeim!
- Jaj nagyi, azt hittem meghaltál! Sose hagyj el kérlek! - könnyekkel a szememben borulok a karjaiba.
- Nincsen semmi baj kincsem. Én mindig itt leszek neked! - hátamat simogatja és szavai megnyugtatnak. - Ha nem nagy baj most elmennék a partra kicsit levegőzni.
- Menj nyugodtan, de ne kerülj bajba! - tudom mire céloz.
- Nem lesz semmi baj, ígérem! - összerándul a gyomrom! Évekkel ezelőtt is ezt mondtam... "Nem lesz semmi baj."
Az érzés, amikor üresség tölti ki a szíved. Igen, nekem pont ez az érzés járja át egész testem. Ahogy itt kint ülök a tengerparton és a naplementét néztem. A hullámok kifutnak a partra, majd visszahúzódnak a mederbe és örökre eltűnnek. Én is ezt tettem, teszem... Örökre eltűntem néhány ember életéből. Ez az egy hónap egy örökkévalóságnak tűnik. Azóta senkim sincs a nagyi kívül. Szabad vagyok, de mégse érzem magam annak. Lenne rengeteg lehetőségem új emberekkel megismerkedni, de egyszerűen nem megy. Bezárkóztam! Felépítettem azt a bizonyos falat magam köré és a saját kis világomban élek. Ez nem jó, egyáltalán nem jó, de nem tudok mit tenni! Naponta több ezerszer gondolok arra a bizonyos személyre. Megbántott rettentően! De tényleg ez volt a megfelelő döntés? Bár már biztos talált magának egy hozzá való lányt. Mert ha teljes szívéből szeretne, már régen elindult volna megkeresni engem. Mindent tűvé tenne értem, hogy megtaláljon. De mit hiszek én, ez csak a mesékben van így! Rég rá kellett volna jönnöm, hogy ez a kő kemény élet! Tele van pofonokkal... HATALMAS POFONOKKAL!
Már sötét volt amikor hazaindultam. Lábam a régi út felé vitt. Évekkel ezelőtt rengetegszer megfordultam erre. Minden napomat itt töltöttem. Az volt az a híres "rossz" korszakom. Sétálás közben lábaimat figyeltem, és nem néztem a lábam elé. Persze sikeresen neki mentem valakinek. Éreztem, ahogy hozzásimulok egy másik testhez. Hátrébb léptem egy lépést és bocsánatkérés után elkezdtem tanulmányozni, kibe is ütköztem. Ahogy jobban tanulmányoztam az előttem álló testet, nagyon ismerősnek látszott! Mint ha már láttam volna valahol! Végre kapucniát levette fejéről - nem értem miért, mivel simán tovább mehetett volna -, így bevillant az archoz tartozó név is. Elsápadtam, vagy is gondolom mert nem láthattam arcomat. Azt hittem soha többé nem látom, de most itt áll előttem. Ő is végigmért, de nem szólalt meg. Majd egyik szemöldökét felhúzta és elvigyorodott. Felismert! Nagyon nyeltem és a reakciójára vártam. Lábaimban az izom megfeszült, ahogy felkészültem hogy elfutok, ha valami rossz dolog történne.
